Az utóbbi pár napban úgy érzem fejlődtem. Már nem vagyok az a gyerekes és önző, erőszakos és butuska lány. Tudom hogy sokat szenvedtem de meglett az eredménye. Másokkal ellentétben, ha valaki azt akarja hogy nőjjek fel, csak belém kell rúgni. Mert én a fájdalomtól erős leszek. Amíg mások széthullanak. Talán nem is tudják ezt rólam sokan. És ezért sem járnak jól azzal ha tönkre próbálnak tenni. Becsületes vagyok, szeretem a játszmákat és ha a másik csalna is, nem érdekel… A végén mindig én járok jól. Érdekes mert ki gondolná hogy mások jó hírét én őrzöm. És a kérdés is jogos lenne hogy mégis miért?! A válasz pedig egyszerű. Mert mindenféle taktikázás helyett csak hagyom hogy a sors oldjon meg mindent, úgyis nagyobb csapást tud mérni pofon egyszerűen mint én ha mindent beleadok. És mindemellett a saját jóságom sem vész kárba.

Gondolhatják rólam hogy hanyag vagyok és hogy ez a szituáció volt minden vágyam. De már nem azt figyelem mit tettek velem, hanem hogy mire lettem kényszerítve és ezáltal micsoda harcot kellett magammal vívnom. Ha mások bántanak, hamar túl vagyok rajta… Nincsenek nagyobb csaták mint amiket önmagunkkal vívunk. Ezért is annyira nehéz. De igyekszem felnőttként viselni minden újabb helyzetet és nem a saját fájdalmammal törődni. Végülis az a fájdalom már átalakult… Bölcsességgé….

És ami a jelent illeti… A párkapcsolatom boldog és teljes és érzem hogy ez csak fejlődik tovább és jobb is lesz mint amit el mertem magamnak képzelni. Tudatosan figyelek a páromra, és persze magamra is hogy ne hibázzak. Minden amit csak kaphatok teljesült, és amiért ennyi energia és akarat van a szereteten kívül hiszem hogy még jó sokáig tartani fog. Hiszen annyira hasonlóak vagyunk de ha ez nem is lenne, elég érettek vagyunk hogy csiszoljunk bármin és még csak erőfeszítésbe sem kerül. Nem leszek olyan mint egy 16 éves hogy jaj ez örökké tart és sosem hagyom el, stb… Nem szaladok előre ennyire, és nem is teszek ostoba lépéseket, nem hozok buta döntéseket csak mert a szerelem elvakít. Mondhatnám hogy annyira becsülöm és tisztelem a páromat hogy szeretnék a felesége lenni és gyermeket tőle, de ez csak a szívem hangja és nem szabad pusztán elvakult szerelemtől ittasan döntéseket hoznom. Vannak elveim és amíg nem érzem úgy hogy meg tudnék tenni mindent érte, addig nem is szeretnék házasságot. Okosnak kell lennem, és nem akkora tragédia ha még nem vonulok templomba és nem járok kismama tornára. Az egész élet előttünk van és nem fogok pánikból újra házasságba menekülni. Mert talán megint elbuknék és csalódást okoznék és nem akarok. Sem neki, sem magamnak….