Éjjel ismét rettenetes álmaim voltak. Köztük ott volt persze a férjem is… És reggel ébredés után azon filóztam, vajon miért álmodom még mindig vele, és miért ilyeneket? Bensőséges volt, ennyi maradt meg bennem. Talán a válasz egyszerű és itt van az orrom előtt. Talán csak arra akar rávezetni minden (az álmok, a depreszzióm) hogy lássam végre azt ami valójában volt.

Ehhez előbb visszatérnék egy pillanatra abból az időből mikor minden vége lett. Kezdetben flegma voltam és lezser (mint általában, ha valaki bánt engem) és azt mondtam magamnak, nem is érdekel, hiszen nem is szerettem, akkor meg minek szomorkodjak?? Aztán egy ismerősöm rávett hogy ne hordjam azt az álarcot mindig, jó néha ha magam előtt is megmutatom milyen is vagyok valójában. És akkor valami megváltozott bennem… Onnantól lett baromi nehéz, és fájdalmas és jöttek a könnyek, az álmatlan éjszakák, az önostorozás… Tény hogy az első a könnyebbik út lett volna, mindenki előtt tartani magam, hogy ugyan kérem, hiszen már hónapok óta csak veszekszünk… De nem számitott. Mert mikor rájöttem milyen vagyok és mit okozott nekem, mit jelentett ő nekem, összezuhantam és jöttek azok a percek mikor őrülten nekiálltam reménykedni. Minden túlzás nélkül állíthatom, életemben annyira nem akartam még semmit, mint akkor és ott a családomat visszakapni és készen álltam akár gyökeresen is megváltozni az ügy érdekében. De persze, mint  a jelen helyzet is mutatja, a remény meghalt és az érzéseim is.

És akkor említeném a reggeli gondolatot.. Mi van ha én végig szerettem őt? Csak ugye nem mertem sem neki, sem magamnak sem kimutatni, bevallani, mert az azt megelőző viharos szerelem is kudarcba fulladt. De mi van ha én ilyen vagyok? Ha én így szeretem a másikat? Azzal együtt hogy néha szurkálódom, bunkó vagyok és sértegetem a másikat. Ez kizárná a szerelem lehetőségét?! Talán mindvégig szerettem, csak a magam módján, és mikor a szokásos rosszkedvű énemet mutattam, ő is csak sértéssel felelt, én bezárkóztam, a többi meg jött magától… De mint tudjuk, nem minden fekete és fehér. Tehát mindamellett a rossz mellett akár még szerelmes is lehettem, az utolsó pillanatig… Ami megmagyarázza a zokogást, az életkedv elvesztését és minden egyebet ami ehhez hozzájött.

Ebből viszont jön a következő…. Talán a mostani kapcsolatomat is el fogom rontani? A rémes természetemmel? És talán a szerelem örökké ott lesz bennem, csak én halkítom el magamban, hogy most ne, nem alkalmas… ?! Félek… Félek hogy elrontom, pedig szeretnék megváltozni és mindent beleadni hogy működjön, de vajon meg tudunk változni gyökeresen csupán a szerelemért cserébe?