Röviden így jellemezhetném a mai napot, és még csak most van dél… Reggel már rosszul kezdődött a napom, sok kesze-kusza álmom volt, és a meleg csak rátett egy lapáttal. Most a drágám a konyhában ügyködik, szegényt elkergettem, de nem tehetek róla, ha melegem van és az éhség miatt a cukrom is leesik, nem lehet bírni velem. Ez van..

Fogalmam sincs hogyan alakul a hétvégém, majd ahogy esik úgy puffan. A lényeg hogy az utcára ki nem teszem a lábam, mert nem embernek való ez az idő.

Ma reggel is, mint általában újabban, olvastam és valami az eszembe ötlött. Tudjátok, hiába voltam olyan kis naiv hogy azt hittem, a házasságom működhet, valójában csak a kislányom elvesztésétől féltem, de rájöttem hogyha szabadulni akarok, nagy árat kell érte fizetnem. Igazából már régóta menekülni akartam volna abból a kapcsolatból, de a bűntudat és az anyai ösztönök mindig visszavezettek. Aztán amikor láttam hogy ez vajmi kevés ahhoz hogy egy házasság megmaradjon (és persze az ép eszem is) döntenem kellett. Ha meg akartam szabadulni a férjemtől, fel kellett áldoznom a lányomat. Ami valóban nehéz volt és egy kívülálló valószínűleg most elszörnyed hogy Úristen, egy anya sem hagyja el a gyerekét! , nos, én nem tehettem semmit, mivel sem lakásom, sem munkám, sem félretett pénzem nem volt. Akkor miért kéne magammal rántanom azt a szegény gyereket is? A szívem szakadt meg, de ha már az apjának lett új kapcsolata (amit utólag hálásan megköszöntem, mert magától talán sosem hagy el a férjem, neeem, ő nem az aki megy, őt vinni kell) és volt rendes állása és a gyerek is inkább apás volt, minden arra mutatott hogy nekem itt szavam nincs, max érzéseim, és csak remélhetem hogy a kapcsolat jó marad majd a lányommal, nem utál meg engem ha nagyobb lesz, amiért elhagytam és persze abban is reménykedtem hogy a nő, aki a pótanyja lett, megfelelő lesz arra hogy minden fontos dolgot átadjon az én különleges gyermekemnek. Szóval ez is pusztán a bizalomról szól, bíznom kell a férjemben hogy megfelelő nőt választott , és a nőben is bíznom kellett, ami, tegyük hozzá, nem is olyan egyszerű. Főleg mivel amit tettek, nem volt egy egyenes és szép lépés, és bár ők nem érzik és talán sosem jönnek rá mit tettek és mit érdemelnek, azért rájuk is vár egyfajta bűnhődés, hiszen az ilyet senki nem ússza meg büntetés nélkül.

Ez persze a jövő és én nem kívánok semmi rosszat nekik, úgyis csak annyit kapnak, amennyit megérdemelnek, se többet, se kevesebbet.

A férjemmel próbálom a kapcsolatot normálisan megtartani, nem akarok vitát (bár néha összerúgtuk a port, és a válófélben lévőkre jellemzően, piszkáltuk is egymást) a gyerek miatt sem, mert jobb ha azt látja hogy anyu és  apu szeretik egymást, csak épp külön élnek (persze miatta is, mert nem lenne jó neki ha a feje felett ordibálnánk). Talán okos és felnőttes döntés volt amit hoztam, mindenesetre itt a lányom mindenképpen csak nyerhet mert tudom hogy szeretik és remélem hogy minden rendben van velük. Mellesleg a héten költöztek el vidékre, mert ott jobban megélnek majd, hát tartsam vissza őket?!  Nem épp a legjobb hogy kétszáz akárhány km van köztünk és jó eséllyel csak minden hónapban egyszer láthatom, de nem lehetek önző, ha azt mondják, ott van saját kéró és az élet is olcsóbb, ki vagyok én hogy megtiltsam nekik a költözést?! Szóval most távol vannak, és tuti meg fogok bolondulni a csöppem nélkül, de ez van.

És érdekes módon, miután volt egy elég kemény hétvégém a picivel, amit megelőzött pár tali az apjával, ami csak megerősített abban hogy jobb  nekem nélküle és milyen szerencsés vagyok a mostani párommal, eléggé kikészültem mert a bűntudat jött elő újra, hogy én nem is érdemlem meg ezt a tökéletes kapcsolatot, és mit merészelek hogy a gyereknevelés alól is kibújtam, hát milyen szülő vagyok én???? Rettenetesen éreztem magam, a depresszió visszajött és a párkapcsolatomra is rányomta a bélyegét a hangulatom és már majdnem oda jutottam hogy ebből baj lesz, mikor rájöttem a megoldásra. Ami nem más, mint a drágalátos férjem hanyagolása, kiiktatása az életemből, mert akarva-akaratlan de hatással van a lelki világomra, visszahozza a múltat és nagyon elcseszné azt is amit felépítettem, tehát beszéltem vele, és közöltem hogy egy időre “mennie kell”. Persze nehéz volt, mert azért valahol még fontos nekem és szeretem, és megint csak megszakadt a szívem (kicsit túl gyakran is, nem igaz? ) de muszáj voltam megtenni ha nem akartam hogy több kárt okozzon mint hasznot és különben is , nem azért váltunk szét hogy még most is kísértsen engem… Szóval megkértem hogy ne keressen, csak ha muszáj és talán így leszámolhatok a múltammal.

Aztán ebből jött egy másik megvilágosodás, így 10 évvel később… A legelső párom is miután szakítottunk, megszakította velem  a kapcsolatot, akkor még nem értettem miért, de már azt hiszem igen. Mert hiába kedveled a másikat és nem haraggal váltatok szét, ha új kapcsolatod van, a régi mindig bezavar, mert érzelmeket hoz elő belőled, és összezavar és az kinek kell??

Azt hiszem nagy hirtelen ennyi jutott eszembe amivel újabb szálakat lehetett felszedegetni a múltamból, lassan összeáll a kép, igaz?

Most búcsúzom, ha okos gondolatom támad, ne aggódjatok, megosztom veletek.