Sziasztok!

Volt már egy blogom, de nem látom értelmét azt folytatni, hiszen azóta teljesen megváltozott az életem, és jobb azt lezárni…. Mindent nem írok le ami volt, mert hosszú lenne, de innentől lehet csatlakozni, és szép lassan felderítem az elmúlt 3-4 évemet… Hogy miért kezdtem újra írni? Rengeteg kérdés és kétség merül fel bennem és talán segít ha azokat kiadom. Azoknak akik nem ismernek és egyelőre csak információmorzsákat kapnak, elöször talán unszimpatikus lehetek azért amilyen döntéseket hoztam,  de nem számít mert én tudom mit miért tettem és igyekszem jó ember maradni és a körülményekhez képest szerintem ez sikerült is. Ami meg a bűneimet illeti, nos… Én is megkapom értük a büntetést, nem kell azt hinni hogy mentesülök bármi alól.

Hát, elöljáróban ennyi lenne az elkezdés, a többi csak ezután jön. Elég sokat gondolkodom és talán túl sokat is, mondják páran. De röviden a helyzet a következő: Férjhez mentem, gyereket szültem, most épp válófélben vagyok és új párom van. Nem bánok semmit mert lehet hogy néha igenis nehéz minden, de a bűntudatot igyekszem eltörölni magamban. Boldog vagyok, szerelmes, végre jól érzem magam a bőrömben és lassan helyreáll az életem. Senkinek nem kívánok ennél rosszabb életet, hiszen ha szerelem van, minden van, feltéve hogy a szerelem viszonzott… Túl vagyok már egy plátói szerelmen, eléggé viharos volt és fárasztó, úgy értem, lelkileg… De talán csak az önuralom vette el minden energiámat meg az hogy reggel 4től este 11ig csak ő járt a fejemben… De sosem lehetett volna az enyém, még ha be is jöttem volna neki, akkor sem… Családja volt. És én a családot mindennél fontosabbnak és szentnek tartom, mert már tudom milyen érzés mikor valaki elveszi tőled azt amiért éveken át harcoltál és ami a tiéd volt… Szóval bármennyire is fájt a szívem, ha oda is jött volna, hogy hé , figyu, asszem akarlak téged, akkor is elküldtem volna. Talán ezt hívják önzetlenségnek. Nem mondom hogy én szent vagyok és hogy én nem vagyok hibás abban hogy a házasságom tönkrement, mert igenis tudom hogy én rontottam el, de akkor is… Hiába nem volt már szerelem, és hiába voltak már viták , mert ha az ember újrakezdi és hisz benne hogy sikerül mindent megoldani, igenis baromira bosszantó amikor rájön hogy valaki lenyúlta a másik felünket… Nem vádaskodom,  mert talán ők is olvassák ezt, és nem mintha félnék tőlük, mert nem. De semmi értelme már bántani a másikat, főleg miután már megtaláltam a helyem és van mellettem valaki aki boldoggá tesz és akit szeretek. És a legfontosabb: minek is ítélkezzek? A Karma  majd mindent megold. Mert soha egyetlen számlát sem hagy kiegyenlítetlenül az Élet, mindent visszakapunk, bármit is tettünk és bármi is volt az okunk arra amit tettünk. Mert ebben az esetben, a cél nem szentesíti az eszközt. Ha a boldogságot keressük, de ehhez valakit boldogtalanná kell tennünk, aki meg tudja tenni, tegye. De ne higgye hogy nem lesz visszhangja a dolognak. Régebben, mikor még fájt amit velem tettek, és napokig, hetekig ezen tudtam csak pörögni és a sírástól kétrét görnyedve levegő után kapkodtam és azt kívántam, bárcsak haltam volna meg inkább, akkor arra gondoltam, ha a haragom és fájdalmam megtestesülne és visszajutna ahhoz aki okozta, szerintem nem köszönné meg, az biztos. Szóval jó ideig tartott mire elfogadtam ami történt, sokat gondolkodtam és próbáltam rájönni mit és hogyan rontottam el és hogy vajon mi hozná meg a kívánt enyhülést a szívem fájdalmára, és mikor sikerült elfogadnom hogy ez történt és nem változik a helyzet, mikor már hozzászoktam a belsőmet maró égető fájdalomhoz és a szememben ülő könnyekhez, és láttam hogy valóban én is hibás voltam, eljött az enyhülés. Azt hiszem ilyen esetekben az a lényeg, a cél, hogy megtanuljuk magunkat is kritizálni és bevallani ha hibáztunk.

Nos, az enyhülés egy barát érkezésekor történt, akit csak és kizárólag barátként tudtam csak elképzelni! Persze láttam én hogy különleges és kérdezhetnék, ha annyira barát kellett, miért nem lányokat kerestem?! Igaz, valójában új szerelmet kerestem de sosem gondoltam volna hogy ez a fiú lesz az akiért majd egy nap annyira odáig leszek, hogy már nem fog számítani a múlt, sem a szép emlékek, sem a rosszak.

Első szerelmem 15 évesen bukkant fel az életemben és egészen tavaly őszig élt bennem az amit akkor éreztem iránta. Hát, nem hittem volna, de a mostani párom őt is kiverte a fejemből, pedig szentül hittem hogy életem végéig ő lesz a favorit, hiszen a mondás szerint is “az első szerelem sosem múlik el, de mindig végetér”.

Nem is szaporítom a szót, egyelőre bevezetőnek ennyi elég is lesz, ha lenne érdeklődő, kommentelő, szívesen látok mindenkit. 🙂

További szép napot, kellemes pénteket!